Pormacs

év, és ezután egy spanyol-német meccs. Kőből van-e a szívem? Mostanra lehet. És hogy az ő feje meg kőből van, az tuti.

...meglepetés e költemény

csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Szép nap, jó nap, emlékezetes nap. Nem sok és nagy ajándéktól, hanem sok apró örömtől - legyen ezentúl minden szülinapom ilyen.

:')

Istenem. Minek annak blog, aki félévente posztol?...

Mankónak - emlékeztetnem kell magam, hogy egyszer már leírtam: lesz még szükségem memóriamankóra, ha másért nem, azért, hogy a szépre emlékezhessem, ha már az agyam halott lesz.

Halott aggyal hogy fogok emlékezni a jelszóra? Most is újat kellett generálnom...

0.o

Ki kellett lépnem, annyira döglődött a ffox. Tegnap óta csinálja, alig tudok tőle bármit is tenni Ikariamban... :Z
Rizs, kókuszos thai uncle bens pulykahusival. Kurvajó lett, mint mindig, ezt nem nagyon lehet elrontani.
J sztem szarul van, de már 11-kor sem mertem felhívni, (kb. akkor lett vége az emlékműsornak) mert sztem. belesírt*** az alvásba. Holnap majd kapok a fejemre, de már nem mertem fölzargatni, pláne, ha netán a lányok vele alszanak.
No, asszem beborulok én is az ágyba, ja! Voltam Anyánknál, rohanvást, kv helyett sangriát ittam, megbeszéltük, hogy majd hétfőn hosszabban talizunk napközben, de jó lenne esetleg nálatok, hogy veled is (M!!! :D) legyünk, de ezt majd holnap megbeszéljük, hogy egyáltalán jó-e neked...
NO, most már tényleg jójcakát, apróprüntyi már biztos szuszog,
hát nektek is,

én

***: Meghalt Cseh Tamás...

19 - ennyi éve vagyunk ma házasok... kicsi pezsgő, kicsi citromos sorbet, kicsi ez, meg kicsi könnycsepp, kicsi vigyorral - Istenke éltessen bennünket.

A Sparban megmarkoltam a fenekét, vihogva. Azt azért nem merném állítani, hogy fel is nőttem  ennyi idő alatt.

:)

Hoppácska. Mire végre megérkezem az irodába, leszakad a két, sebtiben felvarrt nadrágszáram. Esik az eső, tehát lábszárközépig tocsog. Hogy jobb legyen nekem, a cipőim is beáztak, lévénhogy az esőcsizmám több mint egy hónapja kirepedt. Az esőt bírta, a 0 fokot nem. Pedig nem fáztam, csak az esőcsizmám tört bele. Tehát: gatyaszárak leszakadva (pont úgy nézek ki vele, mint a mégahány trehány tini, a felvarratlan, túl hosszú gatyaszárával, még a fazon is azonos, sokcombzsebes, ejtőernyős bőszárú fekete, sáros és szakadt aljjal - micsoda alja dolog, gondolná Mama, akinek összes felmenője szabó volt), beázott cipővel, amikor jó tízperces várakozás után megszólal az Úr a fejem felett a villamosmegállóban a Jászain: - Az Octogon és a Moszkva tér között a villamosok nem közlekednek, helyettük pótlóbuszok indulnak! - és én még láttam, ahogy az utolsó elhúz a Margitsziget felé... Majd fel az utolsó másik irányúra, Nyugati, metró, Deák, Déli... és a metrón végig az atyaúristenek és anyaúristenek hangja: - Kérjük igyekezzenek a ki- és beszállásssal! Kérjük igyekezzenek a ki- és beszállással! Kérjük igyekezzenek a ki- és beszállásssal! Kérjük igyekezzenek a ki- és beszállással! - Ó, tehát ők is kapcsoltak, hogy a 4-6-os vonaláról kipöcköltek mind a metrót fogják választani. Remek, de azért minden megállóban toszogálni a népet szóban, hallgatni is fárasztó. Olyannyira, hogy amikor megérkeztem az irodába, sikerült a pinduri csészényi kávét a mikróban kiforralnom. Komplett takarítást rendelt a mikró. Tehát: gatyaszár leszakadva, cipő beázva, villamos elcseszerintve, irodából késve, kávé kiforralva... majd valami vírus a gépemen, ami nem engedte, hogy felmenjek a netre. Még jó hogy rencergazdi éppen kéznél volt, de kérem, micsoda egy elbaltázott kör ez? És nem ma kezdődött. Tegnap konkrétan darabáras grillcsirkét tudtam venni egy lábbal. Az élmény annyira sokkoló volt, hogy még most sem tértem magamhoz. Arról nem beszélve, hogy a macskaalommal sikerült kétszer egymás után eldugítanom a vécét, tehát kétszer kellett kidugaszolnom. Nem elég nekem a hányinger, ugye, nem. Főnöknőce abszolút tapintatos kérdésére, mely szerint megy-e a hasam is, délután még azt a választ tudtam adni, hogy nem, hálistennek, csak hányinger-hányás. De nem, ezt valaki nem nézte jó szemmel, tegnap kora estétől késő éjjelig feszt a klozetra rohangáltam. Mint valami óriási mérgezett pocok. Has csikar, arc eltorzul, gyerek félrelök (néz döbbenten, hogy ilyet nem szokott tapasztalni, mi a fene van), és rohan, deszkát lecsap (naná, három pasi mellett), és ül, és görcsöl, és ül, és görcsöl. Csak ülök és görcsölök. No, szóval ezek nem az én napjaim. Valaki máséi, biztos.

Ez a bejegyzés valamiféle záloghosszabbító cédula. Ezzel biztosítom magamnak, hogy úgy tűnjön, van egy blogom. Fejben jegyzetelek már jó ideje, nemt'om, meddig tart a klotyópapírtekercs a koponyámban. Jó lenne már onnan ide átpakolni, de olyan macerás az élet. :D

Murcázs kivan. Nagyon régóta tudom, hogy egyszer majd elkövetkezik, pár éve nagyon közelinek érzem az időpontot, de amikor annyira aktuálissá válik, mint most, mindig lefosom a rémülettől a bokámat.

Negyedszázada tudom, hogy iszik. Jóval idősebb voltam már, amikor még mindig szentül hitte, hogy rajta kívül senki nem tudja, és amiről mások nem tudnak, az gyakorlatilag nincs, tehát... A valóság azonban az, hogy az egészen szűk család természetesen tudta, Kölyök, Öreg, én, a kicsit távolabbiak csak vagy öt éve kapisgálják a valót. Lehet, hogy gyanították, lehet, hogy nem, a földrajzi távolság biztosan sötétítő tényező volt.  Az első középiskolámat azért kellett abbahagynom év közben, mert a lekvárfőző fakanállal úgy megvert, hogy két-három hétig nem mehettem suliba. A szülői igazolás 3 nap, az orvoshoz természetesen nem küldhetett le, mert egyből látleletet vett volna. Maradt a kimaradás. Persze, az indok a család előtt a félévi fizikabukta volt, kicsit sántított csak, hogy már túl voltunk március idusán is. Mindenki azt látta, amit akart, vagy amit ő el akart hitetni. Hogy én, a lusta, a könyvmoly, mindent csinálok (illetve gyakorlatilag csak egy dolgot, olvasok), de azt nem, amit kéne: nem tanulok. Az kinek jutott volna eszébe, hogy minden ezredik ugráltatásánál, parancsolgatásánál esetleg kitör belőlem az alkoholista jelző? Aminek persze egyenes következményei voltak a verések, a dühkitörések, mert a kritikát, akár a leghangyányibbat is, sosem bírta. A felpofozásokról, összeverésekről én jószerével azt hittem, a családi élet hozzátartozói. Mint ahogy a saját gyerek- és kamaszkori depressziómra is azt hittem, hogy az csak az én balfácánságom eredménye, az örökös kudarcélmények hatására előbújó, majd tartós élősködésre berendezkedett rosszkedv - azóta gyűlölöm, ha nedvesség éri a fülkagylóim belsejét. Túl sokszor csorgott bele éjjelente a saját könnyem, hogy szeressem.

Ismerjük a típust? Kényszeresen beleszól mindenki dolgába, ő mindent jobban tud. Elnézően tud mosolyogni mások általa vélt hibáin, csoda, hogy soha, senki nem szúrta hátba egy papírvágókéssel. Negédes a gyermekekkel, az idősekkel, a rászorulókkal - akikkel természetesen érezteti is, hogy azok - illetve azt, hogy ő persze egészen másként gondolja, blabla.  A vicc azt, hogy mindezt még komolyan is gondolja, mert megtanították neki kicsi gyerekként. Hogy aztán felnőttként (miután engem is jól megtanított, hogy játsszam fairplay-ként az életemet) kelljen hallanom, ahogy zsidózik, cigányozik, buzizik, sárgázik önfeledten, öntudatlan. Ja, és ahogy lenézi mások hitét, mert az ő hite _hitebb_. Uhhh. Nagy kiábrándulás volt, hiába voltam addigra túl sok másikon vele kapcsolatban. Mindegyik ugyanúgy megrendített, nem tudom kinőni a gyermeki szerepet. Gondolom mindaddig, míg meg nem hal.

Ehhez már nagyon közel áll. Hét elején állítólag sárga volt, a mája kezdheti beadni a kulcsot. Öreg sokat itatja, hátha kimosódik a szervezete valamennyire - most nem iszik, mert annyira rosszul van már, hogy nem tud. Ilyenkor jön viszont az elvonás, a tüneteivel együtt. A komplett zavarodottság. Rágyújtani a füstszűrőre, késsel enni a spenótot,  tökéletesen összekeverni az unokákat, csillárnak hívni a vaníliás kekszet, amiből nem ehet a kutya, mert "csoki van benne"... és folyamatosan kiégetni mindent, ami a keze ügyébe kerül, a bagóval. Amit már nem szív, csak rágyújt, és végigégeti. Lehetőleg a terítőn, vagy a műanyag kistányéron. A gázöngyújtó legjobb helye szerinte a hamutartóban van, hátha ott végre felrobban. Totál betompult.

Persze nem ilyen volt régen.  Az a tipikus maximalista zugivó, aki retteg attól, hogy rájönnek a kis titkára, ezért mindenben tökéleteset akar alkotni. Nem tenni, nem készíteni, nem csinálni, alkotni. Minden, ami körülötte van, _aki_ körülötte van, legyen tökéletes. Hány hisztit éltem meg, hány pofont kaptam, amiért nemcsak nem tudtam, de nem is akartam már megfelelni. Gyűlöltem a csinosan öltöztetett, okos, jótanuló szépkislány szerepét, de hosszú évekig el kellett játszanom. Úgy, hogy közben tudtam, én csak egy szürke egérke vagyok. Ha nem játszottam jól, jött a megtorlás. Ronda, gusztustalan hátsómunkás megtorlások. Azt hiszem, kegyetlenül jó vallató vált volna belőle. Csak éppen nem erre volt akkoriban társadalmi igény, hanem ár- és adószakértőre. És ő jó volt abban is, kegyetlenül jó. Precíz, mintaszerű, felülmúlhatatlan. És persze soha nem állta meg, hogy ne emlegesse fel Kati kolleganőjét, aki "sajnos iszik, ronda egy dolog"...

Nagyon sokáig felnéztem rá, és nagyon sokáig lenéztem az Öreget miatta. Egyszerűen elhittem neki, hogy minden, ami rossz, az az Öreg miatt rossz, és hogy minden jobb lenne, ha az Öreg szót fogadna neki. Minden egyes Karácsonyunk, Szilveszterünk, Húsvétunk és a névnapok, születésnapok el voltak baszva. Neki ugyanis mindig, mindenre kész forgatókönyv volt a fejében. A legapróbb asztaldísztől a karácsonyi dal hangmagasságáig neki mindennek tökéletesnek kellett volna lennie, de miután egyszerre három embert próbált meg céljai elérésének érdekében terrorizálni, ami engedelmes alanyok esetében is nehézkes, nemhogy velünk kapcsolatban, így rendre megbukott. Egy bak három kos ellenében. Egyenlőtlennek tűnik, mégis vagy harminc évig sikeres volt az akciója. Színleg meghajlottunk, belementünk a színjátékba, de ez sem volt neki elég - mindig elégedetlen volt, és egyre frusztráltabb lett. Az alkohol pedig amúgyis bónuszként hordozza magában a depressziót, így aztán nem csoda, hogy több leépüléses időszaka is volt, amikből általában valami testi nyavalya miatti kórházi kezeléssel mászott ki - elrémült, és kis időre magához kapott.

Kétszer másfél évig absztinens volt. Mindegyik után egyik pillanatról a másikra kezdett újra inni, mintha csak abba sem hagyta volna. Soha nem fogom ezt megérteni. A magyar ember amúgy is arra van trenírozva, hogy mindennap ünnep, ünnepkor meg iszunk... És hogy persze, aki nem iszik, az például nem is férfi, a férfinak meg bírnia kell. Amikor már csont részeg, akkor nyilván a legférfiasabb, még ha maga alá hugyozott is. Nálunk ez a társadalmi norma, aki nem szereti a kisüstit, az nem igaz magyar ember, pláne nem hímnemű. Kibaszott-csökött elvárás, amit nagyon szeretnék egy-két primitív állat torkán lenyomni. Had hízzon a májuk... az amúgy is aktuális mostanság.

Pár éve történt, hogy azt álmodtam, meghalt. Nagyon durva volt - általában tudom, hogy álmodom, időnként befolyásolni vagy leállítani is tudom az álmaimat. Akkor ez nem ment. Azt hajtogatta a hangom a fejemben, (csúfondárosan!) hogy a-a, ez most nem álom! Ebből hiába ébredsz fel, mert ez a valóság! Fogd fel: elment, meghalt, nincs többé! Soha nem tudod már elmondani neki, hogy szereted, és azt sem, amit ő maga soha nem ismert fel: hogy ő is szeret téged. Befejeztetett, az jutott neki, amitől mindenki fél: hülyén halni meg. Úgy, hogy a leglényegesebb dolgot soha nem tudta meg. Álmomban zokogtam, míg saját magamat hallgattam, és tudtam, hogy igaz, amiket mondok. Zokogva ébredtem fel, csurom könny volt a párnám. Úgy kellett megnyugtatnom magam, hogy csak álom volt. De azt is tudtam, hogy amiket magamnak mondtam, az igaz. Ha nem beszélek vele, valóban "hülyén" fog meghalni, hiába szeretném pont az ellenkezőjét. Akkor egy hétig mindennap rettegve hívtam fel, mindenféle mondvacsinált indokkal, csak hogy tudjam, minden rendben van vele.

És nem beszéltem vele. Jóval közelebb kerültem ugyan hozzá, de erről nem lehet vele beszélni. Az egymás iránti érzelem tabu. Nem simogatunk, nem ölelünk. Esetleg egy puszi, ritkán. Amikor Emberrel testközeli kapcsolatba kerültem, döbbentem rá, hogy ő mindettől eddig megfosztott bennünket. Nem tudom, hogy Kölyök vajon rájött-e erre valaha is, de azt tudom, hogy az Öreg ettől a mai napig szenved. Azóta előszeretettel lapogatom meg, simizem egy kicsit a hátát - túlzásba nem lehet vinni, hiszen ő is le lett szoktatva a homlokráncsimító, agycsitító testi érintkezésről. Mindent csak módjával, finoman.

Csak az a durva, ami, félek, nemsokára következik. Utálom ezt. És azt is, hogy egy picit, néha, nem látom a jövőt.

...már megint. Tudtam én, hogyne tudtam volna, még mondtam is, jönni akar, jönni, de nem hagyom neki, én ügyesebb vagyok! Aha, meg vak, meg süket, meg hülye is egyszerre. Plusszként járul hozzá a múltheti hasmenés, meg az eheti torokgyula jellegű izé, amit még megtosz az én végtelen szerencsém az afrikai hőmérséklet miatti migrén-jellegű jó kis (kib*tt) fejfájással - na ez vagyok most én, egy csendben büdösödő mosogatószivacs, aki már csak gondolatban kúszik a családi elvárások nyomában. Közben meg kiesnek a szemeim a fejfájástól.

Basszameg. 

- bonga. Cseng a fülem, vagyis surrog. Kehes vagyok még mindig, és nem nagyon tudom, hogyan is fogok kimászni belőle. Már mindegy is, szinte hozzászoktam.

Annyit még megjegyeznék, hogy nem vagyok valami trendi, Intersparos szatyorral járok a CBA-ba vásárolni.

Kicsit zuhant.

Vagyok. 

(Ma tudtam meg, hogy hétfőn meghalt egy volt kolléganőm. Túl a nyugdíjon, hónapok óta depressziósan, mert a lányai folyton a saját elbaszott életük miatt szívták a vérét - és mit ad Isten, véletlenül épp az Intercity elé lépett... "Anya", RIP, mindig is klassz csaj voltál, és most már az is maradsz. "Nagyon vigyázz magadra, te egy értékes ember vagy!" - ezt mondta, amikor utoljára találkoztunk, és könnybe lábadt a szeme - akkor is jólesett hallani, ha nem éreztem igaznak, de köszönet érte.)

Két nap folyékony hasmenés - két és fél nap merőtakony, nyál és csipa - két és fél nap folyékony hasmenés fekete színben, a széntabiktól. Röviden ennyi volt az elmúlt hetem, tadaammm, lehet tapsolni!

Ezt úgy kell csinálni, hogy az ember másfél hónap alatt háromféle antibiotikumot szed be, orvosi utasításra. Aztán vár még két hetet, hogy kaphasson a karjába az asztmája miatt egy influenza elleni védőoltást. Na ezektől a szervezete tropára megy, leginkább a gyomor, a nyálkahártyák, meg a teljes immunrendszer, és már kész is a fent említett Kánaán.

Hát nem fantasztikus? Csak holnap majd imádkozhatom, hogy meló közben ne kapjon el a folyékony Atyaúristen, mert annyi ember előtt beszarni, az bizony szar dolog. 

2007. április 12. - 2007. november 8. A kettő között eltelt időben számos dolgon másztam át, most épp előző, kimúlófélben lévő melóhelyem dögén próbálom átküzdeni magam. Büdös is, gusztustalan is, és munkaügyi per lesz belőle. De megéri kicsinálni őket, ebben egy pillanatig sem kételkedem. Új melóhely is van, kicsit katonás, kicsit multi, de még friss az élmény, és egyelőre bejön. Rajtam múlik, ez azért tetszik. Jézus. Április-november. Úgy emlékeztem, éppen csak három hónapja, hogy utoljára postoltam... Pedig tudom, ez is egy ritka pillanat.

Na, csók. :D

Hát igen, ez van, ha az ember lánya ritkán postol. Ilyenkor egyszerre több dologról kell írni, akkor, amikor már végképp szükségét érzi, hogy valahol kinyomja magából a - már elnézést - szart. Nem is nagyon tudom, hol kezdjem, azt hiszem, totál össze-vissza leszek, de ezzel most tartozom magamnak.

- Drága munkahelyemen néma kérésem meghallgatásra talált, legalábbis részben. Egyrészt Főnök úr - Főnökasszony drága ellen fegyelmi eljárás folyik, és már most tudható, hogy mindkettejüknek vége. Üröm az örömben, hogy szakmai indokok alapján fognak velük politikai ellenfelek végezni,  ettől az egész sztori, ha lehet, még gusztustalanabb. Az sem elhanyagolandó tényező, hogy az is lehet, hogy a "szent ügy" kapcsán az egész stábot lapátra teszik. Vagyis engem is. Nem öröm, bár kurva keveset keresek, de kellően laza az egész cucc ahhoz, hogy a mostani utolsó éveim hordalékát végre fellazítsa. Ha most újra melóhelyet kell keresnem, a kardomba dőlök, esküszöm.

- Hogy ne csak magamért/magunkért (szeretem a kollégáimat) aggódjam, az intézményben működő büféből tegnap este elküldték a két büfés csajt. Hétfőtől már nem kell jönniük, mert az egyébként egészen segghülye, vendéglátóiparilag/vállalkozóilag cseppet sem kompetens főnökeik kiadták másnak bérbe a büfét, az pedig nem fogja őket foglalkoztatni. Végre két _normális_ csaj került a büfébe, és erre tessék. Az idősebbik, vicces-nagydumás pár év múlva ötven, véreset fog székelni, mire talál munkát, hiába van három szakmája. A fiatalabb, aki épp csak három hete van nálunk, de azonnal beilleszkedett, kedves, csöndes, vicces, jófej, festett szőke, tetkós-testékszeres-goás, hát neki a külső megjelenésével lesznek gondjai, nálunk meg tök jól elvolt. Meg én is vele. Végre egy értelmes, a bérén, a rezsijén, és az olcsón megvásárolható akciós termékeken kívül mással is foglalkozó csaj, és akkor ez történik. Ja, meghogy van némi zenei/egyéb izlése, nem a tömeg után megy bírkán, az sem mindegy. Nekem. Ja, és a csaj _olvas_. Tetszik érteni, könyvet. Nem Storyt, nem Kiskegyedet...

- Itt van az Öreg. Nem írtam még le, mert annyira mar, de december eleje óta tudjuk, hogy rákos. Végigment már a sugár-kemo kombón, hétfőn műtik. Tulajdonképpen nagyon jók az esélyei, dacára annak, hogy semmiféle diétát nem tart, és semmilyen rásegítő csodaszert nem szed, ahhoz túl keményfejű. Kos. Most töltötte be a múlt héten a hatvankettőt. Szeretném, ha még sokáig lenne _nekem_ a hülye humorával. Nem másnak, csak nekem. Tudom, Kölyöknek is iszonyúan hiányozna, de Murcázs az alkoholizmusa kapcsán már csak magával foglalkozik, tehát ő csak saját magát sajnálná, ha a legrosszabb bekövetkezne. Had legyek egoista, nekem maradjon meg, hogy szerethessem még egy kicsit, csak egy kis húsz évet, könyörgöm. Gyerek vagyok még, nem akarok apa nélkül felnőni...

- Itt van a hasam. Alja. A decemberi műtét óta egyre inkább érzem, hogy valami ott lenn nem igazán stimmel. Hol a jobb petefészkemet érzem csöndben, hol a balt, néha a méhem húzódozik. A valaha hétnapos menzeszem a spirál eltűntetése óta hiába állt be a mennyei három napra, a műtét óta viszont már csak másfél napos vérzivatar van, előtte három nap mellfeszülés-érzékenység, feszült hangulat, amit enyhítendő csöndben rágom a szájam szélét. Mindezt precízen három hetente, olyan érzésem van, hogy régebben nem menstruáltam ilyen gyakran. Remélem, azért kiszőrösödni, vagy valami egyéb hasonló rémséges dolgot művelni nem fogok, elég az, hogy fejben hülye vagyok...

- A nemi életemet annyira nem teregetném ki, de mostanában menekülésbe fojtom a vágyamat, mert mintha egy méretes falloszú szatír kergetne... Ez így megintcsak nem stimmel.

- Asztma. Az új TB-rendelkezéseknek köszönhetően nem kaphattam meg azt a gyógyszert, ami már bevált, két lépcsővel raktak lejjebb gyógyszerileg. Mondanom sem kell, az a pipa annyit ér, mint halottnak a csók. Rémületemben (mert az összes hörgőtágítóm és mifeném egyszerre fogyott el, de a tb-kártyámat, ami mindig megvolt, most nem találom) a patikustól kértem tanácsot-segítséget, és lőn: tabletta, napi négyszer, nem kell hozzá vény sem (nyilván úgy olcsóbb lenne, de így sem borzasztó drága), és jó ideje először alszom nyugodtan. Nincs a párnám alatt két pipa, egy orrspray, egy szemcsepp, csak az mp3-lejátszó. Hihetetlen, hogy ilyen is van, persze a tüdőgondozóban biztosan meg fogják mondani, hogy ez miért nem jó nekem. Ja, és napközben sem fulladok, nincs pánik, hogy gyorsan-gyorsan. Amúgy is elég nekem az a gyomorgörcs, amit a fentiek okoznak.

- Lassan a sarkamba ér a város összes végrehajtója, egyszer majd egyszerre fogják a fejem fölül elvinni a semmit, hát jó lenne, ha mindent túlélve elkezdhetném végre az elintézetlen ügyeinket intézni, hogy egy jó kis jelzáloghitellel megpecsételjük amúgy Isten előtt köttetett frigyünk sorsát. Jelzáloghitel, minimum 20 év, emellett válni öngyilkosság - de miért a válás jut eszembe, hülye vagyok? Igen.

No, most, hogy végre bőgtem is egy jót, - már ideje volt - lassan elkezdek készülődni. Hív a vasút, vár a MÁV. Meg a belső ellenőr, hogy örüljek.